Vizsgáljuk meg négy szemszögből, hogyan alakult ki a mai helyzet.

 

A MÁV vezetése – és most semmi más szarvashibájukat nem rójuk fel, csak az ügyfélközpontúság hiánya miatt korholjuk őket – az elmúlt években szánalmasan keveset tett azért, hogy az értő vagy amatőr közönség ne tudjon bármiért és mindenért bezzegezni. A kínálati menetrend tessék-lássék, hit nélküli bevezetése, majd hogy az egyértelmű sikerek láttán sem álltak mögé egységesen, mindenáron keresztülverve, mindez kétség nélkül megmutatja, hogy náluk az utas, vagyis az utasszám továbbra is statisztikai adat, és semmi más.

Mára emiatt a MÁV semmi más, csak egy ijesztően alacsony hatásfokú, borzalmasan drága szocialista óriásvállalat – minden megmentésére tett kísérlet felesleges, minden fenntartására fordított forint pénzpocsékolás.

 

A magyar vasutas – bár ellenségének tekinti saját vezetését, és persze fordítva, az is őt – tökéletes szimbiózisban vegetál a vezérigazgatóságával. Amiben azonosak, az a változásoktól való iszony, beleértve a jobb szolgáltatás érdekében hozott intézkedéseket és az egyéni hozzáállást is.

A magyar vasutas ráadásul végtelenül ostoba, elképesztően könnyen félrevezethető: olyan követelésekért képes sztrájkolni, amin minden épeszű ember feljajdul, és nincs a társadalomnak egyetlen másik szereplője sem, aki hajlandó lenne mellé állni. A szocialista korszakból itt ragadt, ugyanúgy, mint akkor, most is semmirekellő, a cég zsírján kerekre hízott szakszervezeti vezetőit vakon, kolompszóra követi, ahelyett, hogy józanul gondolkodva rég elzavarta volna őket, és megpróbálna felelősen gondolkodni, a ma helyett a holnapra gondolni.

Amiben benne lenne, hogy a mai létszám felével, harmadával is ki lehet szolgálni a mainál jóval nagyobb utasközönséget is – tehát nem is soká biztosan feleződik a szükséges vasutasok száma. De addig is szorgalmasan dolgozna, arra törekedve, hogy a közvetlen felettesei megbízható, terhelhető munkatársnak lássák, és amikor leépítésről van szó, a Janit zavarják el, akit mindenért nógatni kell, és az izzasztó munka alatt is a henyélés lehetőségén, nem pedig a jobb cselekvésen gondolkodik – ha valamin egyáltalán.

De nem, a magyar vasutas – így, a külső szemlélőnek gyűjtőfogalomként – lusta, és nem is csak az, de direkte arra törekszik, hogy az aljas szándékait gyerekes követelések mögé bújtatva rendszeresen kitoljon az utasokkal.

És még egyben érdemes felelősségre vonni őket, mármint mindkettejüket, a vasút vezetőségét és a munkavállalóit: most, amikor a gazdasági válság nyomán tízezrek veszítették el munkahelyüket (közülük nem kevesen emiatt már nem is használják a vasutat), milliók élnek szorosabbra húzott nadrágszíjjal – ők még ekkor sem térnek észhez, nem kushadnak csendben, hátha nem őket veszik elő, amikor brutális spórolási ígéreteket kell tenni a külföldi kölcsönökhöz. Sőt, ellenkezőleg, folyamatosan a botránykrónikák szereplői, és úgy tesznek, mintha rájuk semmilyen gazdasági törvényszerűség nem vonatkozna.

 

Csoda hát, hogy épp innen sikerült 40 milliárdot lecsippenteni? Bárki – rajtuk kívül – nem pont így tett volna: bosszúból gyengíteni őket, mert ha kevesebb a pénz, akkor hamarabb jön a végső megoldás, vagyis az összeomlás? És nem ugyanúgy sztrájkolnának a privatizációs pénzből vélekedésük neki járó koncért, az inflációt busásan meghaladó béremelésért, az évtizedekre rögzített létszámért, egyáltalán: a régóta egyforma állapotú környezet, vagyis ürülék garantált langyosan tartásáért? Dehogynem. Akkor meg? Én is tőlük vettem volna el, és így van ezzel a magyar lakosság túlnyomó része.

Tehát ebben a kérdésben nem csodálkozunk a kormány cselekedetén – még ha egyértelmű, őket sem valami briliáns felismerés, hanem a gyűlölt vasút elleni kicsinyes és túlzó bosszú vezeti. Abban viszont nincs miért visszafogni az indulatunkat, hogy mindez úgy és olyan áron történik, ami a már most is legalább 20-30 éves vasúti lemaradásunkat lendületesen próbálja duplázni, végképp versenyképtelenné téve a közösségi közlekedés ezen típusát.

Mert mit látunk máshol: amit annak idején, évtizedekkel ezelőtt megtettek Európa nyugati felén, vagyis hogy szűkítették a vasút költségvetését, emellett pedig buzgón fejlesztették a közúthálózatot, ezt ma hibának értékelik, és azon fáradoznak, hogy akár a teher-, akár a személyforgalmat vissza- (vagy rá)tereljék a sokkal kevésbé környezetszennyező módon működő vasútra.

Nem, nálunk – elsősorban dühből, másodsorra a rossz tanácsadók és a saját szűklátókörűség következtében – éppen szemben megyünk a bizonyítottan bevált trenddel. Nem ez marad meg a választók tudatában legsúlyosabb vétekként, de hogy a rendelkezésre álló 8 év kevés volt a közlekedési struktúraváltásra (de legalább annak előkészítésére), az egyszerűen bűn. És mivel nincs használható koncepció (ezt nehéz megkérdőjelezni, nézzük csak az elmúlt pár nap kétségbeesett szóvivői nyilatkozatait, amelyek a tudatlanságot mutatják és a hazudozást halmozzák), ezért irtóztató ostobaság végigverni a vasútbezárást. (Nem mert nincs feleslegesen működő vonal, hanem mert attól a pénznyelő MÁV nem kerül kevesebbe.)

És még egy: tulajdonképpen megérdemlik, hogy a teljes foglalkoztatott létszámból ilyen kicsi csoport ennyi gondot, ennyi kínos percet tud szerezni számukra: nálunknál fejlettebb demokráciákban is elfogadott tény, hogy ugyan sztrájkolhat a vasutas, de nem úgy, ahogy nálunk: undorító, gusztustalan módon bármikor és bármeddig. Hanem bizony egy minimális szolgáltatási színvonal fenntartásával: bizonyos vonatoknak ugyanúgy menetrend szerint kell közlekedniük. Ha az összes járat tizede, akkor tizede. Ha emellett úgy dönt (vagy nincs más választása), hogy vonattal megy, megteheti. Zsúfolt lesz, de jönni fog, és el is ér a végállomásig. Nos, nálunk nemcsak ostobák, de még saját érdekeikkel sincsenek tisztában az állam vezetői: ennyit sem tettek azért, hogy kevesebben gyűlöljék a vasúton keresztül őket.

 

 

És marad az utazóközönség: aki más lehetőség híján, folyamatosan pártol el a közösségi közlekedéstől, azon belül is buzgón a vasúttól. Egyedül ő nem tudja befolyásolni sem a színvonalat, sem az őt kiszolgálók hozzáállását. Az utas egyféleképpen szavazhat: felül vagy nem ül fel a vonatra. Ha nem ül fel, attól nem lesz neki feltétlenül jobb: tudjuk, miért jó a jó közösségi közlekedés. Kényelmes, a belvárosba visz, nincs dugó, kiszámítható az érkezés, nem kell fizetni a parkolásért. Nos, ebből ma keveset érzékel.

 

Tehát a cím tulajdonképpen megtévesztő, sőt, hazug: nincs is négy, csak egy áldozat. Az öngyilkos (a MÁV vezetése és munkavállalói. illetve a kormány) Isten előtt is bűnös – itt sem lehet felmenti őket. Az utas az egyedüli ártatlan – mégis övé a legdurvább büntetés.

 

(Természetesen tudom, a MÁV vezetésében, a vasutasok között és akár a közlekedési minisztériumnál is nem kevés a jóindulatú, jó szándékú ember. Ők ne vegyék magukra a fentieket, de gondolkodjanak el azon, miként lehet mégis, hogy egy kalap alá sorolják őket az aljas semmirekellőkkel.)

 

Megoldási javaslat nélkül minden felvetés csak nyavalygás: itt nincs más út, mint a privatizáció. Nem kell személyszállító államvasút, mert ennyi pénzért kiválóan is el lehet szállítani az ennél nagyobb tömegeket. És a MÁV bebizonyította, hogy sem tudása, sem akarata nincs erre. Jöjjenek hát szerte a nagyvilágban már működő maszekok. Nem fogjuk visszasírni az előző világot, ígérem.

 

Ajánlott írás: