Volt egyszer, hol nem volt egy tohonya, előbb forradalmi lelkesedésből, később érdekből összeállt, még később szinte összemeszesedett városvezetés, amelyik Budapest érdekeit elefántcsonttoronyból szemlélte, de legalábbis iszonyú nehezen tett a kedvünkre. Ennek ellenére sosem váltották volna le őket, ha nem engednek be maguk közé olyan arcátlan, hétpróbás gazembereket, akiket még a barátok sem tudtak takargatni.

Jött a helyére egy olyan új főnök, aki maga gyakorlatilag semmit nem tett a pozícióért, elég volt kivárni, hogy a másik társaság helyettes vezetését bilincsbe verve elhurcolják a rendőrök. (Hogy eközben az ifjonti évek elillantak, az mások hibája: miért nem buktak le hamarabb?)

Ez a városvezető - okkal, ha a régi tehetetlenségére emlékezünk - számos hatáskört magához ragadott. Intézkedései gyorsak - ez nagy siker. Addig, amíg nem látszanak kapkodásnak. A mai sztori bizonyítja, hogy amit korábban teljesen más, ide nem kívánkozó témában a fejére olvastak (az öntörvényűség) alaptulajdonsága. 

Tudom, a szmog komoly dolog. Ha vannak határértékek, hozzájuk rendeletek, tiltások, a saját egészségünk érdekében be kell tartani és tartatni. De a kapkodás, a lehetségesnél egy nappal korábban kihirdetés magát a nemes célt szolgáló intézményt járatja le, teszi röhej és szidalom tárgyává.

Azok, akiknek el kellett volna indulniuk (munkába, hivatalba, orvoshoz, iskolába), de féltek az engedelmes rendőrség szigorától, ma jogosan szórják az átkokat a heveskedő elöljáróra. Eggyel több ok, hogy a jövőbeli felvetéseit ellenérzéssel fogadják, a legjobb szándékát félremagyarázzák.

Eltelt egy év, a csodavárást a tehetetlenség konstatálása váltotta fel. Ezt hirtelenkedéssel csak rontani lehet. De minek? Nincs elég bajunk nélküle?