Mobilitás

Az alantiakat három esztendeje más formában, kitűnően dokumentálva már megfogalmaztam a Totalcar hasábjain. Nem kívánt aktualitását az adja, hogy hazánk forgalmasabb városaiban számos örvendetes változást láthatunk a közúti infrastruktúra jobb kihasználtsága érdekében: leválasztott busz-, hosszú kanyarodó- és gyorsítósávok. Az előremutató nyugati mintához azonban balkáni végrehajtás tartozik.

 

Balkáni a tervezés és balkáni a felhasználás. Akkor, ha a számos közlekedési jelzőlámpával lassított, kétszer háromsávos főútvonal városból kivezető szakaszán helyeznek el buszsávot, az bizony idiotizmus, mivel a 70-es megengedett sebességű szakaszon a busz úgyis ötvennel cammog, hogy aztán akik rég elhúztak mellette, azt lássák, a lámpa előtti megállóban utoléri őket. És persze akkor se nyerne semmit a közösségi jármű, ha a lámpa után lenne a megálló, ugyanis az ő hivatalos sávjában a sötétített üveges-xenonlámpás (szerényebb előmenetelű bűnözői vagy a látszólagos odatartozásban mítoszt keresők körében utólagos gagyixenonos) személygépkocsik, egyéb mentességben reménykedők, sietős furgonos futárok, robogók, kerékpárok, taxik hemzsegnek. És előbb-utóbb a köznép bármely tagja, aki joggal indul fel azon, hogy ő jobb híján békésen araszol hazafelé a hosszú munkanap után, mások viszont ugyanezt a vélelmezésük szerint külön nekik fenntartott infrastruktúrán kétszeres hatékonysággal teszik. És az sem biztos, hogy utóbbiak többet tettek a nemzetgazdaság érdekében.

 

A hosszú kanyarodósávok és a besorolást segítő gyorsító szakaszokkal tényleg jót akart az ötletgazda és a kivitelező egyaránt. Aki eltérne az eredeti útiránytól, hadd ne kelljen előbb az előrefelé álló sort végigvárnia, avagy fordítva, ha a lámpaváltás ciklusa hosszabb a letérők egy menetben való átengedésétől, akkor pedig az egyenesen haladókat ne hátráltassák. Ez eddig nagyszerű, ellenben a rossz hangolással felgyűlt sorból számos autóstársunk borzalmasan félreérti a szituációt: ezek az alkalomadtán üresen tátongó szakaszok nem azért vannak, hogy ők itt kerülhessék ki azokat a jóhiszeműket, akik szabálykövetésükkel hosszú kocsisort generálnak. Most közlöm: az ilyen módon előreszáguldók sem fontosabb tagjai a társadalomnak, és nem érdekel, ha késésben vannak (a védelmi pénz átvételéről, a kurvák útszéli kihelyezéséről, a fontos közbeszerzési tárgyalásról – az összes minősített bűncselekményt hadd ne soroljam fel -, vagy a testépítő szalonból, a hisztis plázacica műkörmöshöz való fuvarozásával stb. stb.).

 

 A kép ábrázolta helyzet maga a tömény szabálytalanság: 1. jobbra a zebra előtt vészvillogóval parkoló piros személykocsi, 2. a Bajcsyn a záróvonal és a fokozott balesetveszély ellenére rezzenéstelen arccal visszafordított Fiat és 3. a kerékpárutat mellőző biciklis. Utóbbit hagyjuk futni, de a másik kettőnek van rendszáma, lecsaphatunk rájuk

 

A nyugati megoldások hazai adaptálásánál érdemes kicsit elvonatkoztatni az olyan békés és zárt társadalmaktól, mint például a svájciaké. Legyen minta előttünk az egykori hatalmas gyarmatbirodalomból még most is (szerintük) alanyi jogon bevándorlók tömegétől kulturálisan különösen sokszínű (értsd: az eltérő normák miatt keservesen kordában tartható) népességét a zárt láncú térfigyelő kamerák millióival szabálykövetésre serkentett Nagy-Britannia. A szigetország nagy ívben tett a korai szabadságjogi aktivistákra, ugyanis az őslakosok és a beilleszkedett korábban érkezettek elvárták a védelmet a bűnözéssel és a szabályszegéssel szemben. Beleértve a szabálytalanul parkolókat, a tiltott zónákba behajtókat, a buszsávon haladókat, a forgalmas kereszteződésekbe az átjutás lehetősége nélkül bepofátlankodókat.

 

A tízmilliós London működése elképzelhetetlen lenne a kamerák jelentette fenyegetés visszatartó ereje nélkül. A fenyegetés szót használom, bár magam a védelem kifejezést értem alatta: nekünk, a túlnyomó többségnek semmi okunk a félelemre: a kamerarendszer túloldalán ülők elégedetten figyelik szabálykövető magatartásunkat, gondolatban érezhetjük simogató kezüket, ahogy megdicsérnek, milyen rendes vagyunk. De bezzeg lecsapnak az arcátlanul furakodókra, a buszsávon esztelenül száguldozókra. Hogyne, egyelőre ott is korrupt diszpécserek ülnének, akik haveri és egyéb alapon elintéznének egyet s mást. Egy darabig: egészen komoly közszereplőket hurcoltak el mostanában bilincsbe verve, hogy optimistán tekintsek a jövőbe e téren is.

 

Ha ez meglesz, én leszek az első, aki előremutató javaslatokat nyújtok be a felesleges buszsávokra és a rosszul megrajzolt és szabályozott csomópontokra. Addig viszont szomorú módon falra hányt borsó az egész: a jobb működést csak ellenőrzéssel lehet megalapozni, hatékonyságát bizonyítani. Addig viszont marad a Balkán - bár azt hisszük, elválaszt minket pár jelképes országhatár.